A Vég Útján

Jelek rajzolódnak a sűrű ködben elém
Bátran lépek, úgy érzem, van még remény
A vének mit felém súgnak, egy mélyebb valóság
Képzelem, vagy igaz? Az mindegy már...

A hegyek ormát látom
Csupasz ágak vágnak az égbe a fákon
Varjak serege feketedik körben
A magány romjai hevernek egy gödörben
Levetik magukról a rothadó húst
Érzem a mélység, magába húz.

Nem látom, csak hallom, feltámad a vihar
Nem kell sok és betemet a nedves avar
Levegőm egyre fogy, elhagy az erő
Nem tudok mit tenni, készül a rideg temető.

Azzá vágyok válni, mi húsba marón fájhat
A kegyetlen valóság csupasz fája
Kitaszítva oda, hol senki se járhat
Még magad se tudod, ki lehetsz...
Önmagad vagy az árnyad?

A testem kitaszít, és semmivé válik
A lelkem, létem tükrét tárja elém
Hogy lássam felfoghatatlan vágyam
Mely oly fájón hasít belém
Rám tekint a fagyos hold, a fény haldokol
Varjak károgása jelzi a gyászt
Most levetem magamról hazug leplem
És a testem elenged.

Lelkem nemsoká a varjakkal repül
A fekete tömegbe vegyül
Nem tudom mi vár reám, meddig érek el
Sártól mocskos testem az avarral porlad el.

S az út, min oly bátran jártam, a vég útja volt
Sötét ösvény, melyet megjár minden holt
Jöjj velem s elmarad minden mit félsz
Jöjj velem s megérint a legsötétebb éj.